Beszélgetés Szilágyi Zsófiával

SzilagyiZs-kicsi
A kép forrása: aegon.hu

Szilágyi Zsófia (1973): irodalomtörténész, kritikus, az MTA doktora, a Szegedi Tudományegyetem tanszékvezető egyetemi tanára, a Móricz Zsigmond Társaság elnöke, a Kalligram folyóirat szerkesztője.
A 20. századi és kortárs magyar irodalommal foglalkozik.
A továbbélő Móricz című könyvéért Artisjus-díjat, Móricz Zsigmond című nagymonográfiájáért Móricz Zsigmond Emlékplakettet kapott.
1997 óta ír kritikákat kortárs irodalmi művekről, rendszeresen dolgozik az Alföld, a Jelenkor, a Kalligram című folyóiratok, illetve az Élet és Irodalom számára.

Szilágyi Zsófia publikációi

Eddig hat könyve jelent meg:
Ferdinandy ​György
     Kalligram, Pozsony, 2002
„volt benne valami különös”. M. Ju. Lermontov Korunk hőse című regénye
Veszprémi Egyetemi Kiadó, 2002
A ​féllábú ólomkatona – Irodalmi mű-hibák
     Kalligram, Pozsony, 2005
A ​továbbélő Móricz
     Budapest, 2008
Móricz Zsigmond
     Kalligram, Pozsony, 2013
Az ​éretlen Kosztolányi
     Kalligram, Pozsony, 2017

Szilágyi Zsófiával a Centrál Kávéházban beszélgettünk.

szilagyikonyv
A kép forrása: irodalmijelen.hu

Szerinted melyik műve szerettetné meg az írót egy kisiskolással? És egy tizenévessel?

Erre a kérdésre, mivel többször nekemszegezték már, illene valamilyen gyors választ készenlétben tartanom…
Móriczot szerintem sokan megszeretjük, még kisiskolás korunk előtt, a verses meséinek köszönhetően – viszont az Iciri-picirit vagy a Volt egy török, Mehemedet aztán nem kapcsoljuk hozzá ahhoz az íróhoz, aki a Hét krajcárt meg a Tragédiát írta.
De van Móricznak szerethető gyerekregénye is (Pipacsok a tengeren), egy sor fiatalok számára is olvasható novellája, meg olyan remek kisregénye (hogy most egy eddig nem emlegetettet hozzak szóba), mint a Galamb papné.

Forrás: https://www.irodalmijelen.hu/2014-mar-3-1558/nyugat-elismert-parasztja

 

139459455
A kép forrása: alfoldonline.hu

Szilágyi Zsófia már a kötet bevezetését követő tanulmányban arról ír, hogy az adatolva földerített eseménysorok mellett a „megalkotott történetek legalább ennyire értelmezésre ér­de­mesek, hiszen képet adnak egy adott korszaknak az irodalmi intézményrendszerbe vetett bizalmáról (vagy azzal szembeni bizalmatlanságáról), az írói szerephez való társadalmi viszonyról, az egyes írógenerációk kapcsolatáról, harcairól is” (37.). Ebből fakadóan például az, hogy Kosztolányinak „vajon miért nem jelent meg életében összegyűjtött vagy válogatott novelláskötete”, nemcsak a szerző „pró­­zaírói törekvéseivel, [hanem] a húszas-harmincas évek könyvpiaci viszonyaival, az írónak az irodalomban elfoglalt helyével is összevethető kérdés” (108.). Ez a közelítés nem habozik figyelmet fordítani az „írók személyes emlékezéseire”, mi­közben Szilágyi Zsófia természetesen tisztában van azzal, hogy ezek „erős forrás­kritikával kezelendők” (36.). Az így értett forráskritika pedig megint csak nem ön­célú, nem a kortársak tévedéseinek vagy épp tudatos torzításainak egyszerű le­bontását-leleplezését szolgálja, hanem társadalom- és irodalomtörténeti folyamatok értelmezését dolgozza ki. Ennek keretén belül Kosztolányi esetében különösen fontos a sajtó működése és a korabeli újságírás fölvetette kérdések megértése (vö. 11., 104., 109.)

Forrás: http://alfoldonline.hu/2018/07/a-valtozatoktol-a-szovegkornyezetig/

A középiskolai oktatás szerepét ekképp nem direkt, hanem indirekt, ám annál közvetlenebb formában, annak eredményei felől tapasztalod. Ezen a téren mit látsz? És nyilván elsődlegesen az irodalomtanítás különböző tantervei, oktatáspolitikai irányelvei merülnek fel. Hol tapintod, ha ki kell emelni néhányat, a legfontosabbakat, mely pontokon, a bajok, a lemaradások igazi gyökerét?

Nagyon fontos lenne az egyetemen tanítóknak komolyan szembenézni vele, hogy azokat tanítják, akik a középiskolákból jönnek – egyszerű igazságnak tűnik ez, mégis úgy érzem, nem számolunk vele eléggé, nem beszélgetünk a közoktatásban tanító kollégákkal, nem segítünk nekik. A Móricz-könyvem megjelenése óta sok helyen tartottam rendhagyó irodalomórákat, igyekeztem végiggondolni, hogyan lehetne a Móricz-képen „alulról” indulva is változtatni (itt írtam is erről). Nem szeretem tehát a másra mutogatást, bár én is tudnék mutogatni sokfelé: két hiánnyal biztosan nagyon nehéz megküzdeni, az egyik a kortárs irodalom hiánya az iskolákban (és ez tágítanám kicsit: a kortárs irodalmi intézményrendszerrel mint olyannal, a könyvek megszületésének útjával-módjával is annyira jó lenne megismertetni a gyerekeket), a másik meg a kritikai érzék csaknem tökéletes elsorvasztása. Hogy is lenne nekik ilyenjük, ha arra nevelik őket, hogy csak remekműveket olvasnak, ha olyan tankönyveket kapnak, amelyek állítanak és nem problematizálnak, stb. Aztán egyetemen kezdhetem a harcot, higgyék el, ha kérdezek, akkor valóban kíváncsi vagyok rá, mit válaszolnak. Egyébként érdekes megfigyelni, a kérdezésről milyen hatékonysággal szoktat le az iskola: vezettem írókkal beszélgetést alsó tagozatosok előtt, a fiam iskolájában, ott, ha azt mondod, van-e kérdésük, kézerdő lendül a magasba. (Olyanokat kérdeznek, hogy mi az íróvendég kedvenc színe, hol szokott verset írni, mi volt a kedvenc tantárgya, és csak kérdeznek, kérdeznek.) Gimisek kicsit félve, lassan, de azért néhány kérdést megkockáztatnak, az egyetemisták már szinte soha, kínos csönd ül.

Forrás: http://www.litera.hu/hirek/szilagyi-zsofia-nem-unatkozunk

 

 

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s